Lovas történetek

-Mert a lovakból sohasem elég!-

Az utolsó esély

Milyen szép ez a nap! A vásár fogatagában árusok kiáltozása hallatszik messze, míg a finom étel illata a levegőben kavarog. A Nap eközben melegen simítja végig bőrömet. Messzebbről állatok hangja hallatszik. Cseppnyi kölyökkutyák elbűvölő vonyítása vegyül a vásári zajok közé. Mindenki megáll a kiskutyák előtt… Én is. Ez persze nem is csoda, hiszen tündériek. Minden kiskutya bájos, olyannyira, hogy minden ember érinteni szeretné puha bundájukat. Minden ember, akinek a szívében egy egészen csepp szeretet is van.

Mintha valaki figyelne… Hátranézek. Egy ló mélybarna szempárával találom magam szemben. Egy fiatal lóéval. Nagyon nehéz szívvel hagyom ott a kiskutyákat, de közelebb lépek az állathoz. Az árus az érdeklődésemet látva már elém is rohan. El akarja adni a lovat. Azt mondja, ha nem veszem meg, vágóhídra fogja adni. Én persze azonnal megkérdezem, mennyiért adja, ám a válaszán megdöbbentem… Nagyon drágán adta volna azt a sebesült, beteges lovat. Nagy felháborodásomban azonnal tovább is állok. Út közben gondolkozok, mi lesz, ha senki nem veszi meg…?! Végül egészen mélyen a feledésembe merül a ló. A kutyákat már mindet elvitték. Nem is csodálom, én is hazavittem volna egyet, ha nem lenne otthon már egy kutyám.

 Érdekes, de most nagyon sokáig maradok. Máskor már délben el szoktam menni. Mintha valami itt tartana. Indulok vissza a lóért, hogy megvegyem. Nem sok esélyem van, hogy még itt találom őket, de talán…! Nagyon sietek. Sok gondolat száguld át a fejemen és mind épp oly gyorsan és rendetlenül száguld keresztül a fejemen, mint ahogyan én a piactéren. Vagy mint a hűvös szél, mely lefújta fejemről a kalapot. De ezt most észre se veszem, semmit, ami körülöttem van. Talán csak a szelet, a hűvös esti szelet, ami csak egy újabb jel, hogy nincs sok reményem… Hogy talán a lónak sincs sok reménye… Körülöttem szinte senki. Az ételek finom illatát felváltja valami más, a ló szaga, az a jellegzetes szag… Bár valószínűleg ez csak képzeletemben él, mindennél erősebbnek tűnik. Még mindig nem vagyok ott. A piactér most mintha egy végtelen labirintus lenne, amin ha sikeresen átjutok, talán egy életet mentek meg. Hideg van… Bőrömet már nem a nap sugara érinti lágyan, hanem az eső apró cseppjei hűsítik. Miért jött ez az eső most? Talán egy jel? Egy jel, hogy vége, nem érdemes futnom… Mert elmosta az összes reményt… Jaj, dehogy! Sietnem kell! Ott vagyok… Megérkeztem!

Én már ott állok, ahol a ló volt. De a ló és az árus sehol… Talán valaki megvette a lovat! Vagy… Most körbenézek. Sehol egy árva lélek… vagy csak elmentek, mert vége a vásárnak! Nem! Mély férfihang hallatszik most a hátam mögül. „Elkéstél…” jelenti ki minden érzelem nélkül. Elkéstem… Elkéstem!!! Én voltam a ló utolsó esélye… A reményt nem az eső mosta el, hanem én… Most szinte látom, ahogyan a ló élettelenül összeesik egy hatalmas, fájó, vérző sebbel… Miattam is… Sokáig csak tétlenül állok a –már- zuhogó esőben. Miattam is…

Az érintetlen szépség

A sötét falak között hangtalanul vacogott egy lélek a magányban. Egy lélek, akire sosem figyeltek fel, talán éppen azért, mert az őt hordozó test legalább olyan gyönyörű volt. Itt élt hát, egy szűk szobában ez a gyönyörű lány. Méghogy élt… Milyen élet volt ez? Egy sötét kis szobában egyedül, társaságra vágyva, de az emberektől mégis rettegve várni valami jobbat, valaki jobbat. Naponta egyszer csupán egy régi barátja jött be, s váltott vele néhány szót és hozott neki egy kis ételt. Ezek voltak a legkedvesebb órái. De hozzá még ő sem érhetett. Senki.

Olykor egy kis résen bámulta a világot odakinn, leginkább a Napot, amint felkelt majd lebukott a halvány hegyek mögé, vagy a madarakat, amit gondtalanul csicseregnek az ágakon, sőt, olykor még az embereket is nézte. Egyik nap azonban, mikor az utcát nézte, furcsa hang ütötte meg a fülét. Jobban fülelt, hátha újból hallja. De semmi. És most újból. Egy kétségbeesett, halálfélelemtől átitatott hang. Bár rettentően félt, megkísérelte megkeresni a hang forrását. Az ajtó felé indult, kezét lassan a kilincsre tette, majd egészen óvatosan, halkan és megfontoltan lenyomta. Az ajtó nyekeregve nyílt ki, ő pedig kecsesen és hangtalanul lépett ki rajta. Kinézett az udvarra, de először nem látott semmit. Szemei szinte vakok voltak az örök sötéttől. Néhány másodperc elteltével azonban egy hatalmas, fekete foltot pillantott meg, mely ijedten nyihogott. Jobban szemügye vette, és meglátta, hogy egy ló volt az. Egy fekete kanca ló. A teste tele volt vérző sebekkel, szeméből mérhetetlen ijedtség tükröződött, teste vadul tajtékzott. Érthetetlen volt a lány számára, vajon mitől ijedt meg ennyire, ám nem kellett sokat gondolkoznia, rájött, hogy a szomszéd gazda akart megszabadulni hátasától, mert az senkit nem engedett a hátára. Amikor az ablakon keresztül figyelte a házakat, udvarokat, látta, hogy ez a fekete ló fél az emberek érintésétől. Akárcsak ő. Egyszer azt is megtudta, miért. Általában hangokat nem hall, de a gazda olyan ingerülten mesélte el a történteket, hogy ez az eset kivételt képezett. Azt mondta, a ló egyszer nem akart menni, ezért nagyon elverte. Azóta, ha embert lát, rúg, harap, de mindenek előtt persze menekülni próbál. A lány nem értette, miért, de rohanni kezdett az állat felé, a gazda legnagyobb meglepetésére. Mikor odaért elé, megfogta a kötőfékét, s maga sem tudja hogyan, megnyugtatta a rémült kancát. A gazda jobbnak látta, ha nem törődik többé a lóval. Innentől kezdve már nem az ő baja… Ezt látva, újdonsült gazdája átvezette a lovat az udvar másik oldalára. Megállt mellette, és halk hangon beszélni kezdett hozzá. A ló hatalmas, okos fejét a lány vállára tette, jelezve, hogy bízik benne. Ezt a lány régóta nem engedte meg senkinek, de most mindennél jobban esett neki. Sőt, kezével óvatosan végigsimította a ló izmos nyakát. Furcsa, mégis csodálatos érzés volt. Érezte, ahogy a ló erei lüktetnek, érezte bennük a szíve dobogását – milyen rég óta vágyott arra, hogy egy élő, érző lényt megérintsen! Kissé hátrébb lépett. Meglátta a vérző sebeket, és hozott néhány rongyot, amivel bekötözte őket.

Mikor a ló sebei mind begyógyultak, a lány felült a rá. Együtt vágtáztak fel a hegyen, s léptek végig az árnyékos lankákon. Ők ketten többé nem két megtört lélek voltak, hanem egy, boldog, szabad szív.

Álomló

A lépése könnyed volt. Csak úgy suhant a büszke, izabella fakó kanca rátermett lovasával a hátán. Kim összeszedetten tartotta a lovat, de akár elmondhatták volna a lóról is, hogy saját maga is tisztában áll a feladat jelentőségével. Sokan állták körbe a lovarda karámját, sok lovas. Többnyire kezdők. Mindannyian a tapasztalt oktatót, Kimet, és az istálló legjobb lovát, Éden-t nézte, akik a karámban bemutatták, mi is az igazi összhang ló és lovas között. Egyedül csak Pamela állt összepréselt ajkakkal, ökölbe szorított kézzel a karám legtávolibb csücske mellet, és egyre csak Édent csodálta. Éden ugyanis az ő lova volt egyszer. Még 5 éve kapta 9 éves szülinapjára az akkor szintén 5 éves lovat. Versenyzett is vele, sok-sok érmet be szerezve.....ám az edzője szerint Pamela még fiatal volt egy ilyen komoly lóhoz. Ezért a szülei eladták Édent annak az istállónak, ahol Pamela mindig is lovagolt. És ez volt a legnehezebb.... Látni, ahogyan más lovagolja szeretett lovát.

 Kim lepattant Éden nyergéből. -Na, ki a következő? Lássak végre egy összeszedett vágtát! - mosolygott a fiatalokra. 2 lány , Niki és Rea , egymást agyonnyomva jelentkezett Édenért.

-Én! -visította Rea.

-Nem, én!- nyafogta Niki.

-Nem! Ti ma már lovagoltatok! Legyen mondjuk....- nézett szét Kim a lányokon és fiúkon.

-.....legyen Pamela!

-Igen?- motyogta Pamela, aki még mindig azon rágódott, ami még múlt héten történt: eladták Édent.

-Lovagold Édent. A te lovad volt. Szerintem jó vagy egy vágtához hozzá. Még...

Pamela csodálkozott.

- De hiszen te mondtad, hogy...hogy ne lovagoljam Édent! Mert még fiatal vagyok hozzá! 

-A szüleid nem csak ezért adták el. Hanem azért, mert már nem bírták anyagilag. Értsd meg! Ez mindenki számára fontos.

 Pamela sírni kezdett. Niki és Rea nevettek rajta. Ekkor váratlan dolog történt. Éden odasétált a karám széléhez. Pamela felnézett erre a karcsú, gyönyörű lóra. Átmászott könnyes szemmel a karámba, és felszállt Édenre. Éden ekkor vágtázni kezdett. Pamela pedig, mint egy zsák, lötyögött Éden nyergében. Erre a lova egyre lágyabban, kisimultabban vágtázott....

Pamela nem értette. Márcsak dacból, semmiféle lovaglótudását nem vetette be ahhoz, hogy  jól lovagoljon. És most tessék! Amilyen rosszul ült a nyeregben, Éden  olyan csodálatosan  vette a ritmusát.

Pamela sírni kezdett az örömtől. Most felvette a ritmust, és az  összeszedettnél is összeszedettebben vágtáztak. Vettek egy oxert, egy magasakadályt, és egy vizesárkot. Éden mindent úgy vitt át, mintha mindig is ezt tette volna.

Kim, Rea, Niki, és a többi lány és fiú szájtátva bámulta őket.

-Én ilyet még nem láttam. Ennek a lánynak semmit, de semmit sem kell fejlődnie a lóhoz - döbbent le hangosan az istálló igazgatója, aki szintén látott mindent az ablakából, és kilépett a karámhoz - nem Pamelának kell fejlődnie Édenhez, mert Éden igazodott Pamelához.  

Kim is szájtátva bámulta a lovat és a lovast.

De Pamela és Éden semmit sem vett észre. Csak azt, hogy vágtáznak. Ugratnak. Lovagolnak.

Egy év után.

Pamela minden versenyt megnyert -immáron a saját lován. Ugyan a szülei nem akarták megvenni újra a lovat, de azért miután Pamela sok pénzt nyert a versenyeken, bértartásba megvették  Édent Pamelának. Azóta is ők a legjobb páros.

 Ha 10 év múlva, vagy kevesebb idő múlva versenyre mész, lehet, hogy találkozol velük -úgy mint Éden és Pamela- a legyőzhetetlenek.

A démoni paripa

Minden azzal kezdődött, hogy Bella kinyitotta az esés után a szemét. Hát igen, nem könnyű egy ilyen vad lovat meglovagolni -motyogta magában. A nyárifekete mén elügetett a pálya szélére, és fejet hajtott, hogy füvet legelhessen. Bella felkelt a földről.

Az egész azzal vette az elejét, hogy a nagynénje rábízott egy olyan lovat, aki egyszerűen gyönyörű, de kezelhetetlen. És miért bízott rá egy ilyen lovat? Hogy Bella jól megtanuljon lovagolni! Ez nem lesz könnyű! Ilyen lovon.....

Ráadásul most is leesett róla!

A vad ló felemelte a fejét, amint Bella húzott a száron. Nem akart jobb kézre menni a körön. - Démon!-kiáltotta Bella a csődörnek. De a ló nem tágított. Hirtelen lecövekelt. Hatalmasat horkantott.Egyszerre csak felágaskodott, és vágtázni kezdett. Egy ugrással átküzdötte magát a pályakorláton! Immáron szabadon vágtázott az erdei úton, terepen. Bella nem tudta visszatartani. Egyszerűen a ló elragadta. Démon befordult egy éles kanyarban az ösvényen. Megállt. Bella le akart szállni, de Démon újra vágtába csapott át.

Elértek egy olyan ösvényt, ami csupán egy vékony csapás volt. Bella azt gondolta, hogy ezt csak az állatok ismerik, mert ezt az utat nem ismerte. Kiértek az ösvény fák övezte útjáról. Egy vízesés tárult szemük elé.

A vízesés tövén vad lovak legeltek. Démon nyerített, ők visszanyerítettek. Bella leszállt Démonról, és magához ölelte. Megértette, hogy a fekete csődör ide tartozik, és azért olyan vad, mert szabadnak született! Tehát ezért nem ismerték a származását a lónak....-gondolta Bella.

 Leszerszámozta, és elengedte. Az alkonyat lágy ölén indult útnak hazáig Bella. Látta Démont, aki visszafordul, és felé üget. Azt akarta, hogy Bellát hazavihesse.Bella visszaszállt a ló csupasz hátára. Démon visszavágtázott vele a házig.A kislány élvezte az utolsó vágtát, arcát mélyen a ló sörényébe fúrta.Miután leszállt a lóról, Bella megköszönte, és örökké búcsút vett a vadlótól.

Talán még láthatod te is Démont, aki vágtázik a vadlovakkal.

Az elveszett ereklye

Lucia Wen mindig is a nagynénjénél élt, ugyanis a szülei réges régen meghaltak.  Lucia ekkor csak 3 éves volt, tehát nem emlékszik az esetre. Főképpen azért, mert a szülei motorosbalesetben vesztették életüket. Luciának soha nem hiányoztak a szülei, de mindig is érezte, hogy könnyebb lenne az élete velük. Nem anyagi szempontból, mert nagynénje, Rosabelle, egy gazdag magánvállalkozó volt. Sikeres, szigorú ámde mégis kedves elvállt-üzletasszony, aki elhunyt bátyja imádott motoros boltját finanszírozta, és a kereset nagyon nagy volt. Rosabelle imádta a motorokat, a lovakat pedig kevésbé. Lucia nagy bánatára. Az apja, Rosabelle bátyja ugyan motorozott, és motorokat forgalmazott, de a felesége, Rosabelle sógornője, Lucia anyja imádta a lovakat. Versenyzett, de mivel a versenyistálló csődbe ment, így a lovakat el kellett adnia. Egyedül Niagarát, a gyönyörű arab telivért tartotta meg, és Fűzt, a fekete izlandi csikót. Fűzt Luciának vették 3. szülinapjára, és a kislány mérhetetlenül boldog volt. De ezután jött a baleset....és Lucia azóta így élt meg a szülei nélkül 10 évet...Most 13 éves volt, elég nagy már ahhoz, hogy Rosabelle elmondja neki, a szülei mit csináltak haláluk előtt, és hogyan haltak meg. Rosabelle a baleset után Niagarát és  Fűzt nem adta el, mert akkori barátja, Adam, aki imádta a lovakat, nem engedte őket eladni. És persze Luciát is magukhoz vették. Ráadásul Rosabelle lánya,Yamie 1 évvel idősebb volt mint Lucia, így a két lány, habár unokatestvérek voltak, úgy viselkedtek, mint a testvérek. Niagara a 10 év alatt ,,nyugdíjas" korszakba lépett, elvégre 24 éves volt, de Fűz annyi idős, mint Lucia. És amíg Adam, Yamie édesapja imádta és gondozta a lovakat, azon az erdőszéli farmon, ahol éltek, addig nem volt gond. Ugyanis Rosabelle sokáig elakarta adni a lovakat. De mostanára meggondolta magát, az utóbbi időszakban. Abban az időszakban, amikor Yamie -nagy lóbolond, mint apja - megkérte a szüleit, vegyék meg neki Gitcsi-t,a tarka izlandit, Rosabelle szintén megkedvelte a lovakat. De Lucia és Yamie az utóbbi 1 hónapban nagyon szenvedtek. Adam elhagyta Rosabellet, és a lányát is magával akarta vinni. Yamie persze nem ment el, de hiányzott neki az apja. Luciának is hiányzott, hiszen úgy szerette, mint az apját. De Rosabelle nem tágított, a kapcsolat tönkrement. Szerencsére szerette a 3 lovat, így nem adta el őket. A két lány ennek nem tudott jelentőséget adni.

Yamie és Lucia az erdőben ügettek. Lassan töltbe vágtak át, és így haladtak sokáig. Yamie sóhajtott. -Jajj. Nem akarom, hogy vége legyen!- nyögte elkeseredve-hiszen én nagyon szeretem!  Lucia megpaskolta Fűz széles tomporát, mire az izlandi gyorsabb vágtába csapott. Ezt a trükköt ő tanította neki még régebben. Yamie irigykedve nézte unokatestvérét. Gitcsi ugyan nagyszerű ló volt, de nem lehetett megtanítani ilyenekre. Megint szomorú lett erre. Lucia Yamie-ra pillantott.

-Mi a baj? Tudom, hogy apa elhagyott minket, de lesz ez jobb is. Nekem már elegem volt abból, hogy mindig veszekedtek! Neked nem? -kérdezte.

-Nemmm! -csattant fel Yamie - ő az én apám, érted? És nem a tiéd, és soha nem is lesz az - hirtelen elvörösödött - .....jaj...bocsánat de elegem van! - rikkantotta. Olyan erővel húzta meg Gitcsi száját, hogy a tarka póni kis híján felágaskodott. Szeme szikrákat hányt, mire Yamie csitítgatni kezdte. Lucia csak nézte a lányt, és ő is megállt.

-Mi a baj?-kérdezte. Yamie szeme kitágult a kérdés hallatán.

-Hogy miii? -kiáltotta. -Hát mégis mi lenne?Mi?Mi?Mi?Mi?Mi?Mi?Mi?Mi? -köpködte a szavakat indulatosan, szeme könnybe lábadt.

-Luci! Te olyan..olyan...hólyag vagy! Neked...... nem...... hiányzik.... az..... apám?...Az... apánk?.. Anyám ...első férje?!?.......... Hát.... nem.... hiányzik? - sírta.

Gitcsi csak állt, hátraszegett fülekkel. Lucia sajnálta Yamie-t. Ó, dehogy....hát persze hogy hiányzott neki Adam! Ugyan a nagybátyja volt, de apjaként szerette. Az igazi szüleit se szerethete volna jobban, mint Adam-et. De akkor miért volt Lucia hűvös Yamie-val? Mert Adam ezt mondta neki. Egyedül csak ő tudta,hogy Adam az alkohol rabjává vállt. Rosabelle ezért szakított végleg vele. És amiért egyszer titokban kihallgatta Rosabelle és Adam beszélgetését, azóta csak bűntudata van. Adam rájött, hogy Lucia tudja az igazat, ezért megfenyegette. Sohasem fenyegetőzött, de az alkohol elvette az eszét. Azt mondta Luciának, ha nem tartózkodó Yamie-val, akkor ellopja Yamie-t, és megmérgezi a lovakat. Lucia nem vette komolyan. De amikor majdnem elmondta az igazat Yamie-nak, akkor hirtelen puska dörrent a bozótból. Majd Lucia fülébe valaki ezt susogta: ..megmondtam, hogy mit tegyél.....