A lovak álma a szabadság.
Zabla nélkül élni.
Vágtatni a pusztában,
a széllel szembe nézni.
A lovak álma az igazság.
Adni, sose kérni!
Nem rohanni a semmiért –
ellátni a célig!
A lovak álma a család.
Csikókkal együtt lépni.
Mutatni nekik az életet,
a múltról mesélni.
A lovak álma a csillagok,
mindig jobbat remélni.
Hol valaha volt a Föld,
oda visszatérni.
2x
A lovak álma nem eladó,
a szemük beszédes.
Féljen, aki ellenáll,
ha megindul a ménes.
A lovak álma nagy vihar,
mely rendet teremt végleg.
Dörgő villámok után,
élet lesz az élet.
A lovak álma a szenvedély,
a bot nélküli élet.
Ki tudja, mi a szeretet,
náluk mindent elérhet!
A lovak álma egy hely,
hol az utak összeérnek.
Hova gyűlik sok ember,
s égig szól az ének.
A lovak álma egy istálló,
oda fáradtan betérni,
egy simogatás attól,
ki a lovak álmát érti.
4x
A lovak álma nem eladó,
a szemük beszédes.
Féljen, aki ellenáll,
ha megindul a ménes.
Romhányi József: LÓVERSENY
De sok deli mén
a pálya peremén.
Csupa finom formás!
Egyre fogam fenem én!
Húszat tettem tétre,
erre a sötétre.
Másik húszat helyre,
itt e helyre pejre.
Helyén van már mind itt!
S az indító indít.
Most galopp, majd vágta,
mert oldalba vágta
lovát a lovasa vasa a hasán,
most érnek a kanyarba
nyargalva???
De nézni ezt nem élvezet.
Nem látszik, hogy melyik vezet,
egy ember ordít nyersen:
csalás ez a verseny!
Verseny ez a csalás: ordítom fordítva,
s kezemben a "Turf"-ot fordítom ordítva.
Odanézek, s bennem háborog az ebéd
legelöl látni a legsilányabb gebét,
s én csak nézem, nézem elmerengőn:
így tehát elúszott mind a negyven pengőm!
Negyven kerek pengő,
ez hatalmas vagyon!
Üssenek agyon!
Ady Endre - AZ ELTÉVEDT LOVAS
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kísértetes nálunk az ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Ady Endre - Új s új lovat
Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hû útra-kelõt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák elõtt.
Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.
Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.
A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.
A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.
A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.
Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.
Élet s Halál együtt-mérendõk
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.
Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.
Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Elõbbre és tovább.
A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.
Pintér Zoltán - Lovam hátán
Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok,
Nesszenések madárdallam
Ág reccsen a friss avarban,
Lovam ugrik elszalad
Elröpít egy perc alatt,
Vágtass vágtass sebesen
Repíts át a kék egen,
Sörényedbe kapaszkodva
Ráugrunk a csilagokra,
Nyereg nélkül szőrén ülök
Úgy pörög, hogy elszédülök,
Felhők között nem is látom
Hová viszel jóbarátom,
Napkorong az uticél
Oda engem ne vigyél,
Megéget az minket nyomban
És az álom lángra lobban,
Menjünk inkább le a Földre
Harmatos friss legelőre,
Fűbe fekszem álmodom
Enyém vagy szép táltosom.
Nemes Nagy Ágnes - Lovak és az angyalok
Út
Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.
A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;
hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán-
és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.
És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben-
de nem tudom- minden nevetlen-
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.
A lovak és az angyalok
Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan-
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny- az út, az ég,
bennük lakik a messzeség-
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
Lovak himnusza
Idegben hallom a dobbanást
Belém hatolva zúg tovább:
Elmosódott képben a rohanás
Lelkemben meg nem áll;
Sós ízű sörény, s a zöldszagú fény:
Harc, romantika, báj, s ború semmi,
Istenhez hasonlóbb földi lényhez
Ki kísértél évszázadokon
Hozzád szól zengzetem hátadon
Hulló levéltől a tikkasztó napsugáron át
Szolgállak, felnézek rád:
Hívó szavad hallgatom messzi álmokon
Emberek vérével vörös, izzadó orcád illatát
Társként szélben érzem
Küzdelmünk múltját büszkén
Hirdetem, s őrizem!
Patáid nyomán vonul minden
Nemzet a földön
S a föld minden nemzetének földjét
Taposod immár mindörökké!
LOVAK PANASZKODNAK
Gebének hívtak... a sárga rögöt dagadt izommal
Belerogyásig szántásra vágtuk,
A rothadt szalmát csámcsogva rágtuk.
Ezüstszín ekét húztunk a sárnak
És zab - csak egyszer volt - vasárnap.
Oh! Az embernek mindent megadtunk.
De szénát - mégis - csak előttünk lustán zökkenő
Kocsihátról lophattunk.
Az istállóban Péter, vagy János a részeg kocsis
Esténként kövér mindenest durván ölelt meg, s vágyva.
S mi nyerítve féltünk, nehogy az olajos lámpa ledöljön
S ott vesszünk mink is a lángba.
S reggel az álmos kocsis, a sárkefét vágta belénk,
A mindennapi friss vizet adni már unta
S mérgét kiszögelt csizmával rúgta az oldalunkba.
Patkónkat tüzes vasával marta ránk a kovács
Néha gőggel hajtott el mellettünk egy karcsú táltos
És a vásáron fogunkat nézte és alkudott ránk
Egy bőrkabátos.
S most végül: - tüzes nyelvű ágyúk szájába visz az Ember
Hasunk golyótól pukkad ... erünkre kard csap le, éles,
S szügyünkre remegő lábak bősz sarkantyúja éhes.
Pedig be akartunk volna:
Heréletlen, szilajul őserdők mélyében járni
S szabadon, mint az arabs testvérek, nőstényre várni.
Átúszni kanyargó folyókat
Hol meztelen kölyökember csiklandja hátunknak szőrét
És - úsztatni vízen - csupaszon üli meg hátunk,
(Ilyet csak bűzös istállók álmában láttunk.)
Még akartunk volna egy karcsú delnőt
Köves, szép, sárga sétányon, paripa vágyunkra...
Úrnőt, lenge lovast hátunkra.
Ki délben cukrot ad drága kezével,
S kis ostorával kényes nyakunkról csiklandva
Aranylegyet becéz le.
Jajj, s most bokáig kell majd a vérbe járni
Trombita szóra, huszár attakra figyelve várni,
Fáradt vérünkkel rohamra gyúlni
Tüzes nyelvű sárkány-ágyúknak céljába fúlni.
És megdögleni
Mikor oly szép a vágy: - a széna,
És úrnőnkkel együtt az árnyas berek,
S most megdögleni, - mint az emberek...
Öreg konyi blues
Megvetnek a böglyök
utálnak a legyek
a bordám is kilátszik
vágóhídra megyek.
Lábamból sonka lesz
a bensőmből virsli
a farkamból meg kefe
- sikál Mari néni.
Gazdám a kocsmában
húzza bent a lóbőrt
nekem bezzeg nem ad
egri vörös jó bort.
Mer' a jó bortól
én megtáltosodnék
a megrakott szekérrel
hazáig elfutnék.
Megvetnek a böglyök
utálnak a legyek
a bordám is kilátszik
vágóhídra megyek.
TAGSCHERER KATALIN: FEKETE LÓ
Messze, távol, sötétségben,
fekete ló fut az éjben,
de a szép és nemes állat
szemében nyugszik a bánat.
Elvesztette kis kancáját,
kiscsikója édesanyját,
úgy szerette, úgy imádta,
szerelmének nincsen párja.
Nagy autóval érte jöttek,
lasszót nyakára kötöttek,
behajtották zárt nagy részbe,
elvitték a messzeségbe.
Hős nagy ménje elindult hát,
megkeresni kis kancáját.
Ki is vágtat a földútra,
vele tart a kiscsikója.
Hosszú úton autók szembe,
kíváncsian lesik egyre,
honnan jő, és hova tarthat,
ez a két szép nemes állat.
Telik az idő, fogy a rét,
ismeretlen helyre ért,
lassít mert egyszerre látja,
ott legel a kis kancája.
Körös-körül karám mellett,
fut a ménje és a gyermek,
nyerít, hogy meghallja társa,
itt van szíve két virága.
A kanca felkapja fejét,
ijedtében egyet hátralép
boldogan rohan arra,
honnan ménje hangját hallja.
Minden erőt összeszedve,
nekifut, és reménykedve
általrepül a karámon,
családjához, minden áron.
Messze, távol, sötétségben,
három szép ló fut az éjben,
a fekete mén megfogadja,
családját többé el nem hagyja.
Búcsúzni jöttem barátom
A múltban kereslek,
A fák között, s a réteken
Vágtában, s lépteken
De már csak felhők közt érlek;
Tavaszban, nyárban, őszben,
Míg füvet látsz a réten
Látlak én is boldogan
Szaladni, s végtelen
Télben eltűnni;
És én: búcsúzni jöttem
Hozzád, mert itt a tél:
S borit az elhúlt levél;
Búcsúzni jöttem barátom
Megköszönni az éveket, a végtelent
Emlékezni minden léptedet
Búcsúzni jöttem hozzád
S csak a hűvös porhüvely köszönt:
Bocsájtsd meg nekem:
Emlékszem, láttalak boldogan szaladni,
Hátadon ültem mikor hosszú lobogó
Sörényedbe kapaszkodva szálltam
A világ felett
+
Láttalak szemem tengermélyéről,
Álltam elhullva a sors előtt;
Emlékszem láttalak betegen,
Nyögve, szenvedőn, s gyógyítottalak,
Szomorú szemedbe nézve:
S nem hagytál el idő előtt
+
Láttalak, mikor földbe takaróztál,
Álltam, s az elhullott évekre gondoltam,
Látlak, ahogy felhőket ostromolsz, s
Állok a csillagok alatt.
KATONALOVAK
Háború volt, halálos télben
rühes lovak közt dülöngéltem.
Katonalovak voltak, árvák,
a poklok útjait bejárták.
Táncoltak nyihogva a bálban,
a légnyomások udvarában.
Megsüketedve jöttek onnan,
esőben, fülledt nappalokban.
Lettek a ragálytól pompásak,
sebektől vasderesre váltak.
Jászlukhoz beálltak zihálva,
széna volt ingereik álma.
Etettem őket, megitattam,
ne haljanak meg énmiattam.
Más hasznosat nem is tehettem,
néha fejüknél megpihentem.
Néha a szemük világában
keselyűket s csontokat láttam.
S létem szikráját, ahogy este
fekete, véres hó belepte.
A Hold amikor égre táncolt,
bőrükre selyem szőrt varázsolt.
Álmomban kihajtottam őket,
Jártuk a szeles, zöld mezőket.
KISCSIKÓ-SIRATÓ
Fehér volt anyád, te meg fekete,
anyádat elásták, de te nem tudtad,
lefeküdtem melléd, simogattalak,
sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
puha volt a füled, mint a kisnyúlé,
nyakadon a csengő piros szalagon,
de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
szívedet hallgattam, alig dobogott,
tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
tollpihén a lelked alig remegett,
sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
nem kellett már neked a dudlis üveg,
inkább a földhöz verted halántékodat,
tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
bőrödet lehúzták, szárítják a napon,
sírodat megásták a meggyfák alá,
gyönge a te csontod, mint a babáké,
a hajnali harmat széjjel őröli,
bőrödből csinálnak fekete sipkát,
drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
ott ficánkolsz te a csillagok között,
onnan megrugdosod az én szivemet,
minden reményünket befödi a hó,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
MIRZA
Ahogy elsö gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.
Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ö is a kiscsikót,
kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
üzte a bungó szarvasbogarat.
Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
„Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.
Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.
Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.
S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.
AJÁNLOM AZ OLDALT
